Az nem mindegy. Se nekem, se neked. KÖLTŐ: Ebben sajnos tökéletesen igazad van. Hiszen azért ülök itt veled. És még valamiért. Mert mégis-mégis igazi olvasó vagy. Mert… VEGYÉSZNŐ: Most meg bókolsz nekem? KÖLTŐ: …neked csakugyan kell ez az egész mindenség, amit modem költészetnek hívnak. Ezért rágod a májam hetente. De nem vagy sznob, nem úgy születtél. Inkább antisznob vagy, harapós, gyerekes, ezért esetedben nyugodtan kiküszöbölhető a rosszhiszeműség és az álhozzáértés. És mindez azért, mert neked voltak, vannak és esküszöm, lesznek versélményeid. Csak ne légy makacs, mint az öszvér. VEGYÉSZNŐ: Mégsem akarsz te bókolni. Veszekedni akarsz. KÖLTŐ: Azt is. Mert ha terrorizálásról van szó – hogy ugyanis te nem engeded magad terrorizáltatni –, arról bőven volna társalkodnivalónk. Ha nem tudnád: támadsz engem, fenyegetsz, megsemmisítesz. Támadsz az igényeiddel, elborítasz a vágyaiddal, rám döntöd a megrögzült versélményeidet. Alkalmazkodni szorítasz a tetszésedért. Vagy egyszerűen faképnél hagysz mindazzal, amiért én megfeszülök.
Továbbá a mai vers érthetetlen. Ez régi, régi vád, amely… VEGYÉSZNŐ: És ha még olykor érthető is, akkor sincs semmi öröme benne az embernek. Nincs semmi öröme. Én nem hagyom magam terrorizálni. És kérlek, ne mondj hosszúkat. Olyanokat, hogy: a modern kommunikációs csatornák visszacsatolási micsodája meg extenzív-intenzív totalitás. Azt nem bírom. KÖLTŐ: Persze. Azt hiszed, olyan egyszerű. VEGYÉSZNŐ: Nem hiszem. De beszélj egyszerűen. Főleg arról beszélj egyszerűen, ami nehéz. Az a dolgod. KÖLTŐ: Félrevezetően vonzó előírás. VEGYÉSZNŐ: Én egyáltalán nem tudom felfogni, hogy ez az úgynevezett modern vers mért olyan, amilyen. Mért nem értem? És mért nem tetszik? Én talán nem igyekszem? Én nem töröm össze kezem-lábam azért, hogy közel férjek hozzá? Én talán… KÖLTŐ: Hallgass már egy kicsit. Ide figyelj. VEGYÉSZNŐ: …olyan vagyok, aki nem képes megérteni a saját kora művészetét? Mért kell olvasnom a ti versszövegeiteket, miközben egy kukkot sem értek belőlük? Én talán hülye vagyok? Nem tudjátok ti azt felfogni, hogy amit az ember huzamosan nem ért, azt megutálja?
Akkor hirtelen eszembe jutott egy verssor. Ezt nem nevezném ritka esetnek. Magát a verssort azonban ritkának kell mondanom, mert szembetűnően furcsa tulajdonságai voltak. Például nem volt semmi értelme. És nemcsak a sor maga volt értelmetlen, hanem szavai közt volt nem valódi szó is, semmi szótárban nem található. Így hangzott: Rózsa, rózsa; megitális rózsa. Persze rögtön tudtam, hogy ez fedőszöveg. Mögötte van az igazi vers, azt kell kitalálnom, ha már így – félig – rejtjelet küldött magáról. De nehezen ment a dolog. Forgattam a szavakat erre-arra: ez a sor engem az égvilágon semmire sem emlékeztetett. Gondoltam, ez a naptól van. Abba is hagytam a napozást, elvonultam a teraszról, és hideg vízzel próbáltam felfrissíteni az agysejtjeimet. Hiába. Mikor már napok óta látogatott lidércnyomásként a megitális rózsa, gondoltam, mást próbálok. Embertársaimhoz fordulok, hogy támogassanak nehéz helyzetemben. Szemérmesen félrevontam egy-egy versértő ismerősömet, és elrecitáltam a megitális rózsát, izgatottan várva a kipattanó megfejtést.
A milyenre pedig csak a legmélyebb, többek között művészi introspekció, megfigyelés, megszenvedett tapasztalat adhat csupán választ, természeténél fogva bizonytalant. De ha a tudomány fel is fedi egyszer – talán, valamikor – az áhított titkot, biologikum és tudat összefüggéseit, mi valahogy még akkor sem kívánjuk sutba dobni a személyes élményt. Mi akkor is szüntelenül fogunk foglalkozni lelki atomjaink, belső tapasztalataink és ismeretlenjeink kitapogatásával. Mert ha meg is mondja egyszer egy szuperélettan, hogyan jön létre az érzet, a képzet az agyban, hogy mik annak a feltételei, arról sohasem értesíthet, hogy milyen az az érzet, ami létrejön. Ezt csak az introspekció mondhatja meg, és az is nehezen. S e célra mintha a művészet volna a legalkalmasabb. A tudomány nem tudhatja, mit érez a molekula, vagy hogy milyen módon, milyen kvalitással, modulációval érzi. Voltaképpen az a meglepő, hogy mi – úgyahogy, és csöppet sem objektívan – mégiscsak tudjuk, mit érez a molekula. Nem bújhatunk be az állatok vagy növények vagy ásványok bőrébe, pláne nem a szilíciumatoméba – bár állandóan történnek erre heves kísérletek a költészetben –, de a saját bőrünkben benne vagyunk.
A "kutyatej" hívószóvá lesz, lidércesen éles képe úgy idézi fel sűrű tartalmát, mint a világirodalom bármely híres asszociációs bázisa, vagy bármely emberben a gyerekkori szobák szaga, egy mozdulat, egy futóeső. Az éles kép sokszor ingyenélmény ajándéka. Ingyenélményé? A költő egész élettapasztalata teszi hitelessé. Akár így, akár úgy, a tapasztalatból növő hasonlat, metafora a milyen? kérdésre felel, világosan kell tehát tudnunk, milyen az, amiről beszélünk. Főképp azt kell tudnunk, hogy nekünk milyen, akkor, ott, adott percben és körülmények között. S ha ezt jól tudjuk, a miért? kérdését, hogy tudniillik miért olyan nekünk, amilyen, akár el is hanyagolhatjuk. Ha ugyanis helyesen, kellő pontossággal válaszol a versíró a milyenre, abban benne lesz a miértre adott válasz is. Emeljünk ki például két liliomot a magyar irodalomból, mindkettőt Vörösmartytól. Az egyik legyen legismertebb liliomunk, a Szép Ilonka zárósora: "Hervadása liliomhullás volt, – Ártatlanság képe s bánaté. " És most tegyük mellé azt a másikat az Eger-ből, amikor két lány látogatja meg a haldoklókkal, sebesültekkel telezsúfolt várpincét.
Úgy gondolom, a versnek nem árt a tudatosság pecsétje (a megkísérelt tudatosítás imaginárius pecsétjéről beszélek természetesen). Úgy gondolom, a versírót előbb-utóbb érdekelni kezdi a saját mestersége, érdeklik azok az eljárásmódok, amelyeket többnyire tudattalanul használ, s amelyeket mások használnak, és érdeklik azok az élménykötegek, mintegy rejtett kábelcsomók, amelyeken átfutva a vers verssé lesz. Letagadhatatlanul vonzódik eszközeihez; mint egy edzett pallér a kőhöz, téglához, vakolókanálhoz, úgy vonzódik a nyelvhez, a verslábhoz, a kötőszavakhoz, és nemegyszer el is átkozza őket, ha mégsem esnek jól a keze ügyébe. A téma sok-sok lehetősége közül az itt következő elmélkedésekben főképpen egy dolog érdekelt engem: a vers alakulása, a szó több értelmében. Érdekelt a vers létrejötte, kialakulása az élménymagtól a kész versig, és érdekelt a vers átalakulása, úgy, ahogyan részben kortársként megfigyelhettem, szemmel kísérhettem a 20. századi vers, versfunkció, versélmény nagy változásait a megelőző verseszményekhez képest.