Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz – az elégiának megfelelően szomorú, borongós a hangulata, az elemzésben leírhatod, hogy miért. Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulcshoz – a vers a szerelmes dalok jellemzőit mutatja. József Attila Óda és Radnóti Miklós Tétova óda című verse is óda, de mindkettő eltér kicsit a klasszikus hagyományoktól. Az első úgy dicsőíti szerelmét, hogy testének olyan részeiről is szerelemmel ír szépnek mutatva azokat, amiket egyébként gusztustalannak találunk ("Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain! "). A Radnóti-óda címének érdekessége pedig az, hogy az emelkedett hangulatú óda műfajához nem illene a tétovaság. Az elemzésben kifejtheted, mi vagy ki tétova ebben a versben: a lírai önmaga miatt vagy abban bizonytalan, hogy a szeretett nőről nem tud magasztos verset írni? stb. Weöres Sándor egyik verse a Vásári népballada címet viseli; nemcsak a vers, már a cím is a műfaj paródiája, hiszen a népballadának nem ismert a szerzője.
Szókincsének egy része sűrűn ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, s talán éppen ez viszi költészetébe az egyhangúságot, ez adja a Tóth Árpád-i hangulatot: a zeneiséget, a képgazdagságot, de mindez egy halk bánatot sugall. A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg egyaránt beteg költő olyan költészetet teremt, amelyre mindig a szelíd, tiszta, ünnepélyes előadásmód a jellemző. Ezt a költői kifejezésmódot az elégia műfajában tudta a legérzékletesebben elégia a líra műfajának már az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú kifejezése, a bánat kötészete. Tóth Árpád így vált a 20. század legnagyobb magyar elégiaköltőjévé. A szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a bánat azonban zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást. A 20. század történelmi és társadalmi megrázkódtatásai vezetnek az elégiák megszületéséhez.
Tóth Árpád egyik legmegrendítőbb verse, az Elégia egy rekettyebokorhoz – amit 1917-ben írt – már címében megjelöli műfaját, ás a korszak sajátos közösségi problémáját. A századunk hajnalán bekövetkezett világégés, az első világháború vérzivatarában keletkezett csöndes, békevágyó és egyben kiábrándító vers. Az emberiség értelmetlennek és végtelennek tűnő önpusztítására reagál vele a költő elégia képvilága és a hajó-motívum, még a 19. századi modern francia lírát idézi, de mondanivalója, világláttatása már aktuális. A csöndes, humánus, alapvetően elégikus beállítottságú lírikus, aki a természet ringató harmóniájába menekül a csatazaj elől, még itt sem talál nyugodalmat, és az egyetemes békét csak az emberiség végső kipusztulása után tudja elké "ember-utáni csend" boldog remegésében következhet be az idill, amikor végre "kileng a boldog lébe a hószín szárnyu Béke". A vers szervezőeleme az értékszembesítés, hiszen a költő a megingathatatlan, örök természeti harmóniát ütközteti a kiúttalan, vértengerbe fúló, a végső pusztulás felé rohanó emberi sorssal, sorsokkal.
A megadott szempontok viszont jobban is segíthették volna ezt a munkát. A novella talányosságára, a titokzatos előreutalásokra, az információadagolásra és- visszatartásra vagy az emberi és az állati viszonyára vonatkozó kérdések, szempontok jelentősen megkönnyítették volna a kemény dió feltörését - írta. Tóth Árpád Elégia egy rekettyebokorhoz és Jékely Zoltán Az ég játékai című alkotásának összehasonlító elemzésével kapcsolatban az elnök kiemelte, a szövegalkotási feladatok közül ez volt a legkönnyebb. Az ég hanyatt fekve bámulása, a természet sajátos testhelyzetből való szemlélete mint jelenetkeret, szóláshelyzet valóban kínálja magát az összevetésre. A háború motívuma is összeköti a két verset, ugyanakkor a kétféle képalkotás, a Jékely-versből hiányzó allegorikusság jól megragadható különbséget jelent - mutatott rá Arató László. Joó István Joó István, a megyei kormányhivatal közoktatási referense elmondta, Borsod-Abaúj-Zemplén megye 72 középiskolájában kezdték meg hétfőn a diákok az érettségi vizsgát.
Az 1922-es Az öröm illan című gyűjteményes kötetben megjelent vers 1917-es keltezésű, tehát a háború alatt született. A műfaja elégia. A háború sem mint kulissza, sem mint téma nem jelenik meg a műben, ugyanakkor az ötödik versszak látomásos képei ("... bús vértengerek / Rettentő sodra", "vér és könny modern özönvize") és az utolsó szakasz különös, ünnepélyes "ember-utáni csendje" és a béke-motívum egyértelműen utal a világban zajló eseményekre. A vers ritmusa a költő által több ízben is alkalmazott jambikus lüktetésű"niebelungizált alexandrin". A tizennégy szótagú sorok közepén (a hatodik vagy hetedik szótag után) sormetszettel és keresztrímekkel (hímrím – nőrím). A jambikus ritmus, a lassan hömpölygő hosszú sorok, az áthajlások egyszerre érzékeltetik a beszélő hangulatát és az ősi, többrétegű vezér-metafora, allegória, a hajó ringatózó mozgását. Az első három szakaszban az értelmezett vezérmetafora (virág = hajó) és a beszélő (az ember) áll a középpontban. A versindító szituáció lényege a rekettyebokor kis kecses virágainak és az ember-óriásnak az ellentéte.
A választásod teljes mértékben rajtad múlik, és előzetes tanácsot sem tudunk adni ezzel kapcsolatban. Mindenesetre azt javasoljuk, amikor már élesben megy az érettségi vizsga, olvasd el alaposan mindkét feladatot, mielőtt eldöntöd, melyik a szimpatikusabb!
Az Elégia egy rekettyebokorhoz 1917-ben keletkezett nagy vers, melyet Tóth Árpád az első világháború idején a pusztítások hatására írt. A beteg, túlérzékeny költőt nagyon megviselte a háború miatti aggodalom, egészségi állapota is sokat romlott, szanatóriumi kezelésre szorult. Rettenetes csapásként élte meg a háborút, és reménytelennek látta a jövőt. A versben a vérontás ellen tiltakozik, s elementáris békevágyát fejezi ki. A teljes kiábrándulás, amit átélt, egyfajta egyetemes halálvízióban fejeződik ki. Úgy vélte, csak az emberiség kipusztulása után köszönthet béke a világra. Elégia egy rekettyebokorhoz Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj, Vihar már nékik az, váratlan sodru vész, S megreszket az egész szelíd arany hajóraj. Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
A béke születésének képében vallásos képzetek "rétegződnek" egymásra: a bibliai eredetű szivárvány-jelkép összefonódik az antikos és a keleties motívumokkal("felpiheg sóhajtva / A fájó ősanyag", illetve "reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka"), a pesszimisztikus és mégis nyugalmat árasztó végkövetkeztetés így válik egyetemessé.